FőoldalAdataimKvízKvíz RanglistaÜzenetekIsmerőseimKéptárFórum
E-mail cím:
Jelszó:        
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszavam
BEOWULF
Ez a téma le van zárva!
1 2 

kvízcity 33 ( #10 ) 2010-05-31 22:15:10
Privát üzenet
BEOWULF

Harmincnegyedik ének

Indulás a sárkány ellen

Később se feledte Beowulf: a királyért
visszajár a kölcsön; Eadgilst, ki nyomorgott,
barátként segíté sereggel, fegyverrel,
hogy Ohtere fia túl a tengeren
háborút folytasson; így fizetett meg
hideg télen haddal a király vesztéért.

Minden viadalt így vívott végig
véres csatákban vitézi tettekkel
Ecgtheow fia, de eljött egy nap, mikor
a sárkánnyal kellett küzdelmet vívnia.
Tizenegy társa kísérte a királyt,
lángolód dühvel ment látni a lángfúvót.
Megtudta Beowulf, mi hozta a viszályt,
s gyilkos gyűlölséget kezébe kapta
a tolvaj kezéből a kincsből vett kelyhet.
A tizenharmadik volt ez a csapatban,
ki miatt kitört a kegyetlen küzdelem;
a szomorú szolga kénytelen-kelletlen
mutatta az utat, merre is menjenek,
síkon és tengeren, hullámok taraján,
mert csak ő tudta,-hol a titkos terem,
barlang a föld alatt, mely teli van tömve
dús drágaságokkal. A rémséges vén- őr
küzdeni készen vigyázott a kincsre
már rég a barlangban. Bajos lett volna
bemenni oda bárki fiának.

Leült a földfokon a bátor bajnok,
és sikert kívánt kis seregének
nagylelkű uruk. Szomorú volt szíve,
sejtette a sorsát, hamaros halálát,
ki jön köszönteni az aggot, s keresni
kincsét, a lelket, s különválasztani
éltét a testétől; a harcos hős lelke
immár nem soká időzött testében.

Beowulf beszélt, Ecgtheow fia:

"Sok harcot éltem túl, sok súlyos csatát,
már ifjúkoromban, emlékszem mindre.
Hét telet értem meg, mikor a kincs ura
értem jött, s elvitt édesapámtól.
Hrethel király nevelt, jól tartott termében,
javakat juttatott, jó rokonom volt;
korántsem kevésbé voltam kedves néki,
míg nála laktam, mint saját fiai,
Herebeald, Haethcyn vagy Hygelac bátyám.
Vérének vetett halálos ágyat
Haethcyn,bátyjának, jó Herebealdnak,
a szarv-íj húrját húzta, megpendíté,
s célját tévesztve testvérét találta,
szeretett bátyjának életét szakasztá
a véres nyíllal valaha régen.
E vészes tett vétkét kincs meg nem válthatta,
sem a fájdalmat; a király fia
mégis megtorlatlan vesztette életét.
Hisz nagy bánat lenne egy agg bajnoknak
várni, hogy bitófán függjön a fia
oly fiatalon. Nagy, bús nótát fújt,
keserves éneket: ha fia bitón függ,
a hollók örülnek, s ő, bármily öreg bölcs,
semmit sem segítne második magzatán.
Minden hajnaltól már az járt az eszében,
mint járna magzata; nem is akarna mást
örökség őréül a várba várni,
hogyha e fia halállal fizetne,
hogy bűnös tettéért bűnhődést nyerjen.
Búval bámult körül a mézbor-csarnokban
hol fia otthon volt, s most kong, nincs víg vendég,
csak szél sír benne; a sírban alszik
a lovas vitéz; nem ád már örömöt
szépséges szavával a hangos hárfa.
Válasz erre

kvízcity 33 ( #9 ) 2010-05-31 22:14:27
Privát üzenet
BEOWULF

Harmincötödik ének

Kezdődik a Küzdelem


Aludni ment az agg, bús dalokat dalolt,
sorban egymás után; minden túl tágnak tűnt,
síkok is falvak is.A geat föld ura
Herebeald miatt háborgó bánatot
hordott szívében; korántse kívánta
váltsággal végezni baját a gyilkossal;
nem bírta előbb sem üldözni a bűnöst,
noha szeretni már nem szerette;
maró bújában feladta e föld
örömeit, s az úr fénye felé fordult;
halála előtt fiára hagyta
országát s várait, mint látta másoktól.

Hrethel halálával a svédek s geatok közt
kegyetlen harc jött; kölcsönös vádakkal
keményen küzdöttek át a tág tengeren,
s Ongentheow fiai mindig merészek
voltak a hadban, nem vágytak barátra
a tenger túlpartján s a Hreosna-hegy körül,
gyakran gyilkoltak gyalázatosan.
Hallottam hírét, hogy jó rokonaimon
bosszút is álltak a sok bősz rohamért,
bár értük éltét is adta az egyik
kemény vásár volt az; Haethcyn geat király
ott lelte végét a vérontásban.
Mint reggel megtudtam, a másik rokon
pengével fizetett a pusztítóknak;
ott Ongentheow Eoforra támadt,
sisakja széthasadt, s az öreg Scylf-sarj
kardtól esett el; Eofor emlékezett
ezernyi bűnére, s ezért nem kímélte.

Kincseket kaptam én Hygelac kezéből,
s harcban, fegyverrel fizettem értük
villámló kardommal; birtokot is kaptam
boldog otthonul. Néki meg nem kellett
dán, svéd vagy gepida seregben néznie
harcos után, ki hitványabb nálam,
avval alkudnia, s bő zsoldot adnia.

Én mindig az élre törtem gyalogharcban,
hogy egymagam küzdjek jó királyomért,
míg kitart kardom, kedves, hú szolgám,
mióta hírért szállok én harcba,
és ölre menve öltem meg Daeghrefnt,
a hug hadaknak hatalmas hősét.
Nem vihetett haza a fríz had urának
pompás páncélt és díszes mellvértet,
harcban hullt el a zászlót vivő vitéz,
vad viadalban; nem kard végzett vele,
hanem bősz birkózás törte meg testét,
szívdobogását. Most pallos pengéje,
kemény kéz s kemény kard küzdjön a kincsért."

Beowulf beszélt, büszke szóval szólt
tervezett tettéről: "Sok harcot vívtam meg
ifjan, de még én, a nép öreg őre,
most is kész vagyok küzdelmet keresni,
hírt hozó tettet, ha a pimasz pusztító
kijön barlangjából, hogy engem keressen!"
Végbúcsút vett ekkor mindegyik vitéztől,
sisakos hőstől, sok kedves társától:

"Nem kívánnék én kardot ragadni,
hogy esküm betöltsem, ha tudnám, mint menjek
másképp a szörnyre, mint küzdjek kézzel,
mint Grendel ellen harcoltam egykor;
de tudnom kell jól, hogy tüzet okád,
és mérget lehel; lám, ezért láttok
páncélban s pajzzsal. A sárkány elől
tapodtat se fogok hátrálni; kettőnk közt
az lesz a fal alatt, akit a sors akar
s az Úr; kedvem buzgó, de nem dicsekszem,
hogy mint küzdök majd a szárnyas szörnnyel.
Várjátok a halmon vértes vitézek,
páncélos hősök, hogy kettőnk: közül
ki lesz keményebb, s a vad küzdelemben
ki vész el vérében? Nem rátok vár e harc,
s a nemes daliák között nincs egy sem,
ki elég erős mérkőzni e szörnnyel,
kivéve engem. Vagy vitéz vívással
veszem meg a kincset, vagy a vad harcban
végzetes csapástól vész el királyotok!"

Felállt a hatalmas, nagy hírű harcos,
pajzzsal, sisakban és páncélingben
a szirt alatt; egyben bízott a bajnok:
önerejében; mást ily próba megrettent.

Sok erény ékíté, sok harcot élt túl,
sok mérges mérkőzést, s most, hogy megindult
egy kőív iránt, ím egy sírdombból
nagy patak árját látta áradni
bőven buzogva; lobogó lánggal
égett a tükre a sárkány tüzétől,
senki se mehetett közel a kincshez,
mert a boltív alatt menten megégett.
Beowulf melléből mérges szó szakadt ki,
háborgó haraggal bömbölt a bősz bajnok,
a bátor szívű;harci kürt szavaként
harsant be hangja a szürke kő alá.
Felforrt a féreg, rájött a rusnya szörny,
hogy ember hergeli; nem volt már mód s idő
békéről beszélni. Előbb a sárkány
fúvása tört ki a kövek közül
dögletes gőzzel; döngött a föld is,
Viharföld védője a pajzsát rázta
a domb alatt a rusnya rém felé;
tekeredett a tomboló sárkány,
küzdelmet kívánt. De korább kirántá
kardját a király, a kifent élűt,
ősi örökét; mindkét fél készen állt
borzalmas birokra menni a másikkal.
A sárkány sebesen sietve görbült
gyűrűkbe; várta már a bátor bajnok
magas pajzsával, küzdeni készen.

A sárkány sebesen siklott a sorsába,
parazsat prüszkölve. Jól védte a pajzs
a kegyes király testét és életét,
de nem oly soká, mint óhajtotta;
úgy elbánt volna már előszörre
a sárkánnyal; sajnos, nem szánt a sors néki
sikert a harcban. Beowulf sújtani
emelte kezét, s a régi, ragyogó
kard úgy süvített a tarka sárkányra,
hogy csonton csorbult ki; gyengébben vágott,
mint szüksége volt rá a szorultságban
az öreg hősnek; a sírdomb őre
a csapás után dörögve dühében
halálos tüzet okádott, s távolra
lövellte lángját; a nép jó ura
nem örülhetett, hisz ősi kardja
silányan sújtott, hitvány volt a harcban
a nemes acél. Nem volt ám könnyű
Ecgtheow fiának, a bátor bajnoknak
feladni a földön való lakozását,
mégis máshova kellett költöznie,
mert mindünknek muszáj megválnunk valaha
e földi napoktól. Nem soká megint
egymásnak estek elsöprő erővel.

Felbuzdult a féreg, fújtatott,melle,
megint megindult; az uralkodónak
újfent tűz lángját kellett tűrnie.
Semmit sem segített az ifjak serege,
a nemes sarjak nem siettek köré
fegyverrel. Sőt, az erdő felé futva
mentették bőrüket. Csak egy bajnok lelke
háborgott haraggal. Rossz példa rokontól
meg nem ingatja az igaz szívűt.
Válasz erre

kvízcity 33 ( #8 ) 2010-05-31 22:13:42
Privát üzenet
BEOWULF

Harminchatodik ének


Wiglaf vitézsége


Egy scylf sarj herceg volt ez a szilárd szívű hős:
a vitéz Wiglaf, Weohstan fia,
Aelfhere neméből; látta, hogy nagy urát
parázs tűz perzseli páncéljában.
Gondolt rá, mi mindent kapott a királytól:
a Waegmundingok bőséges birtokát,
s a közbirtokból jó apja jogait;
tovább nem nézhette, kezébe kapta
sárga hárspajzsát, kivonta kardját;
Ohthere fiának, Eanmundnak volt e vas
ősi öröksége; a száműzött Eanmundot
Weohstan vágta le kardok küzdelmében,
s megszerzé magának meg rokonságának
gyönyörű sisakját, gyűrűs páncélingét,
kardját, kit óriás keze készített,
Onelaától kapott vitézi vértjét,
e svéd király adta sok fényes fegyverét;
Onela mindig hallgatott e harcról,
bár bátyjának fiát ölette meg benne.
Weohstan e javakat, a jó pallost s páncélt
sok évig óvta, hogy fia, ha felnő
vigyen velük végbe vitézi tetteket;
később a harcnak számtalan szerszámát
adta a fiának, mikor már agg volt,
s már más világ várta. Az ifjú bajnok
ekkor először vívhatott vészes,
vitézi harcot hős ura mellett.
Nem félt, s jól forgatta apja örökét,
nem lohadt lelke. Látta ezt a sárkány,
mikor ők ketten közeledtek hozzá.
Szomorú volt Wiglaf, szidta a társait,
mily méltatlanok népük nagy nevére:

"Mennyire mondtuk mi a méz sör-csarnokban,
mikor sok kincset kaptunk királyunktól,
folyton fogadtuk, hogy fegyverrel fogjuk
majd megszolgálni, ha egyszer erre
szükség szorítná: páncélban, pajzzsal,
pallos pengével. Hitt a mi szavunknak,
méltónak tartott e bátor tettre,
s minket választott. Én is kaptam kincset,
s bár derék, dárdás, büszke hősöknek
vélt a mi vezetőnk, népünk nagy pásztora,
mégis magában kívánta királyunk
a merész munkát megcselekedni,
hisz nem vitt véghez senki oly vakmerő
tetteket, mint ő. Most itt az idő,
mikor urunknak küzdők kellenek,
bátor bajnokok; előre, segítsük
seregünk urát, ki tomboló tüzet tűr
mostan miértünk! Tanúm rá Isten,
inkább akarom, hogy aranyat-adómmal
együtt égesse testemet tűz lángja!
Nem hiszem helyesnek, hogy hazavigyük
pajzsunk s páncélunk, ha el nem pusztítjuk
előbb a férget, és meg nem mentjük
vezérünk életét. Sok régi érdemét
jól tudom,s szégyen, ha egyedül szenved
a geat seregből, s egyedül esik el
e harc lángjában; legyen sisakom,
kardom, páncélom kettőnké közösen!"
Sisakban tört át a halál tüzén, .
a királyt segítni, s néhány szót szólott:

"Drága Beowulf, mint deli ifjú,
valaha régen vallottad: míg lehelsz,
a legkevésbé azt hagynád, hogy híred
homályba boruljon; te dicső dalia,
te szilárd szellemű, minden erőddel
védjed életed, én véled vagyok!"

Szávai után a szörnyű vendég
tombolva tört rájuk, tüzet okádva
esett neki gyűlölt ellenségének
megújult méreggel; hamuvá égette
az ifjú pajzsát; páncélja nem bírta
a bátor, fiatal bajnokot óvni,
az meg bölcs bátyja pajzsa mögé bújt
sietve, mivel sajátját a sebes
tűz tönkretette. Ekkor a hős király,
hírére gondolva, hatalmas erővel
sújtott a sárkányra, s annak fejében
eltört a nagy penge, nem vágott a Naegling,
Beowulf pallosa, hitvány volt a harcban
a szürke, agg acél. A sors nem akarta,
hogy kard könnyítse a király küzdelmét;
tudtommal túl súlyos volt keze sújtása,
túl nagy próbára tett volna minden pallost,
még ha ellenség vére is edzette;
most bizony még a nagy sújtás sem segített.
A nép-sanyargató, vad, sívó sárkány
hevesen harcolva, háromszor támadva
tört a királyra,s amint tehette,
nyakát körülfogta kegyetlen karmával;
az élet nedve, a nagy hős vére
piros patakban lövellt ki legottan.
Válasz erre

kvízcity 33 ( #7 ) 2010-05-31 22:11:57
Privát üzenet
BEOWULF

Harminchetedik ének

Beowulf sebe

Hallottam eleget a király hőséről,

hogy hirdethessem hatalmas erejét,

merszét, mely meg nem szűnt, mert véle született.
Nem féltette fejét, s bár keze megégett,
a bátor bajnok, a vértes vitéz
rokonát segítve sújtotta a sárkányt;
lejjebb,a föld felé döfte belé díszes,
bosszuló kardját, s a tűz kezdett
lohadni; lám, ekkor lábra kelt a király,
magához térve kirántá tőrét,
mely vértjén függött megfenve, metszőn,
s átvágta véle a vad sárkány derekát.
Megölte az ellent, elűzte életét;
egyesült erővel, együtt végzett véle
a két rokon küzdő. Így tegyen minden hős,
ha szükség kívánja!

Ám a királynak
végső győzelme volt ez a világon,
kit véghezvihetett. Sajogni s dagadni
kezdett a seb, melyet a sárkány karma
ejtett a nyakán; nyomban érezte,
hogy kebelében ,kegyetlen méreg
forr förtelmesen. A nemes, bölcs bajnok
indult a fal mellett helyet foglalni;
nézte ott az óriások roppant művét, hogyan tartják
sziklaszilárd kőoszlopok a nagy, kerek kőíveket,
kik hordozzák a hatalmas súlyt, az örök épületet.
A derék dalia a harcban elgyötört
kedves királyát, kegyes, jó urát,
kit vér borított, vízzel jól megmosta,
s megoldá sisakját saját kezével.

Beowulf beszélt, sérüléséról szólt,
halálos sebéről; nincs semmi kétsége,
hogy földi pályája s a földi örömök
elfogytak; eljött már s küszöbön a halál,
száguldó napjai meg vannak számlálva.
"Hagynám én most minden fegyverem fiamra,
ha adott volna véremből való
saját sarjat nékem a sorsom,
őrizze örökül. Ötven télen át
kormányoztam népem. Körül nem volt király,
ki merjen minket a harc barátjával,
karddal köszönteni,se fenyegetni,
haddal háborgatni. Én otthon óvtam
békén a magunkét, megvártam, mi sors jön,
nem vágytam viszályra, és hamis esküvel
sohasem vétkeztem. Bár sebem halálos,
őszinte öröm melenget múltamért;
mikor megválik életem testemtől,
nem ró meg Teremtőnk hisz rokon vére
nem szárad kezemen: Kedves Wiglaf fiam,
fuss frissen, szemléld a szürke bolt alatt,
mi szép hever ott, hisz fekszik a féreg
kincsétől megfosztva, s mély álma örök lesz.
Siessél, repülj hát, hogy ránézhessek
néhány ó kincsre, jeles jószágra
a tömérdek kincsből, tündöklő kövekből,
s én akkor könnyebben hagyom itt éltemet,
népemet, kit nagyon sokáig vezettem."
Válasz erre

kvízcity 33 ( #6 ) 2010-05-31 22:11:26
Privát üzenet
BEOWULF


Harmincnyolcadik ének

Beowulf búcsúja

Mint hamar megtudtam, megfogadta Wiglaf
súlyosan sebesült királya szavát;
pompás páncélinget, vértet vett magára,
ment a sírdombba, a titkos terembe.
A diadalmas levente látott
egy szék körül sok szikrázó ékszert,
s aranyat fényleni a földön s a falon,
sok csudát; a vén, sötétben suhanó
sárkány házában sok kupa hevert,
volt népek sok kelyhe, kit rég nem fényeztek,
s már rég nem ragyogott; sok sisak hányódott
rozsdásan, romlottan, rengeteg karkötő,
páncélokhoz kötve; ennyi padlóra szórt
arany s más kincs könnyen erőt vesz bármily
emberen - akárki akarta rejteni!

Látott egy színarany lobogót lengeni
messze a kincs fölött, mesterkéz csodáját,
szépen szőtt remekét; ragyogó fényében
jól látszott a padlón a sok pompás holmi,
a drága, dús javak. Semmi se maradt meg
a rút sárkányból, hisz kard ragadta el.
Hallottam, hogy egy hős egyszer megdézsmálta
az óriások művét, az ó kincset,
kedvére vitt el kupákat, tálakat,
sőt, a lobogót is, a legtündöklőbb jelt
kezébe kapta. Hisz az öreg király
kétélű kardjától kimúlt már korábban,
ki a kincs kősírját keményen őrizte
igen sok ideig iszonyú lángokkal,
mik éjfélkor égtek a drága holminál
lobogva, míg az őrt kard meg nem ölte.
Sietett a küldött sok becses terhével,
izgatott lélekkel, szorongó szívvel,
hogy élve éri-e ott, ahol hagyta,
kedves királyát, ki gyorsan gyengült.
Szép szerzeményével visszaérkezve
véresen lelte a hírneves harcost,
élete fogytán; megint megmosta,
míg csak a szavak elő nem törtek
a hős elméjéből. Beowulf így beszélt,
bánattal nézve az arany bő halmát:

"Hála hát Istennek, a Hadak Urának,
köszönöm kegyét, míg szóval szólhatok,
hogy e javakat, miket most nézek,
megszerezhettem elhunytom előtt
az én népemnek, mert Ő megengedte.
Az én agg éltemet adtam cserébe
ezért a kincsért; tovább te gondoskodj
a mi népünkről! Itt időm lejárt;
Ha máglyám kihunyt már, parti hegy ormán
hányassál halmot a hírneves hősökkel,
nagyszerűt, hogy egész népem emlékezzék,
ha fennen fénylik a Bálnák Fokán,
s hadd hívja a hajós, hullámok vándora,
ki messziről jön, ködökön keresztül,
bárkáján bolyongva, Beowulf halmának!"

A hős fejedelem nyakékét nyújtá
az ifjú vitéznek, vértjét, meg gyűrűit,
adta arannyal bevont sisakját,
hogy használja jól s jó egészséggel:

"Te végső sarja nagy nemzetségünknek,
a Waegmundingoknak; mind hamar vesztükbe
vitte a végzet vitéz véreinket,
a jó leventéket; követnem kell őket."
Így szólt az agg hős utolsó szava,
ki kebléből kijött, majd máglyán nyelték el
lobogó lángok; lelke a melléből
messze szállt, meglelni a bátrak bíráját.
Válasz erre

kvízcity 33 ( #5 ) 2010-05-31 22:10:48
Privát üzenet
BEOWULF

Harminckilencedik ének

A gyávák gyalázata


Szomorún lépett az ifjú levente
hozzá, kit leginkább kedvelt a világon,
a nagy emberhez, ki napjai fogytán
feküdt a földön; a gyilkos rém is,
föld förtelmes férge, éppúgy ott hevert,
éltétől megfosztva. A sanda sárkány
nem tudta többé őrizni kincsét,
mert pompás pengék megedzett éle,
vasverők remeke ragadta őt el,
s a sebes röptű sebektől némán
zuhant le, közel kincsesházához.
Nem szállhatott szerte a levegő égben
éjfél évadján, nem feszíthetett
büszkén a kincsén; a porba bukott
a bátrak bátrának kemény kezétől.
Igaz tudtommal nem termett e földön
oly bátor bajnok, bármily erős is,
ki ilyen tettet vitt volna véghez,
ki a mérget fúvó förtelmes férget
s kincses kamráját bolygatni merje,
ha virrasztva leli, lakára vigyázva
a sírdomb sárkányát. Beowulf szerzé meg
élete árán királyi kincsét.
Mindkettő végére érkezett az égtől
kölcsönzött napoknak.

Kis idő múltán
ki jött az erdőből a gyáva, hitvány had,
az esküszegők, mind a tíz együtt,
ki nem mert az előbb egy szívvel küzdeni,
vezérét végső bajában segítni;
szégyen pírjában hozták most pajzsukat,
fegyvereiket a fekvő agghoz,

Wiglafot vigyázták. Búsan gubbasztott
a gyalog vitéz ura vállánál;
vízzel serkenté, de semmi haszna,
nem bírta e földön, bárhogy is akarta,
az él-hős életét testében tartani,
az Úr végzése egy ujjnyit se változott,
Isten szándéka szabta meg mindig
mindenki sorsát, s szabja meg most is.

Szilaj szavakkal szidta az ifjú
tíz gyáva társát, ki kereket oldott.
Így szólott Wiglaf, Weohstan fia
szomorú szívvel, szikrázó szemmel:

"Ki igazat beszél, bizony mondhatja,
hogy sok kincset adott néktek nagy jó urunk,
s fegyvert is véle, mit most is viseltek,
míg méz sör mellett mennyi szer osztott
a sörivóknak sisakot s páncélt
kegyes királyunk, minden jó hősnek,
kit meglelhetett közel vagy messze,
s lám, szélbe szórta szét a hadi szerszámot,
kiderült az most, hogy harcra került sor.

Daliáival dicsekednie
sosem kellett ugyan, mert a Mindenható
megadta néki, hogy megállja helyét
magában is, mikor hőstettre vágyott.
Én kevéssé tudtam életét óvni
a harc hevében, de mégis mentem
segítni rokonom, mint erőm engedte.
A rém mind bőszebb lett, de belédöftem
én kardom a gyilkosba, s gyengülve áradt
lelkéből a láng. Nem tódultak őrzők
a király köré, védni őt a vészben.
Nem kaptok már kincset, nem kaptok kardokat,
s nemzetségetekre nem vár sok szép holmi,
s nem vár víg otthon sem; még birtokától is
meg lehet fosztani bármelyik férfit
a nemzetségből, mikor megtudják
a nemes daliák dísztelen dolgotok,
megfutásotokat. Meghalni jobb
minden nemesnek, mint élni szégyenben."
Válasz erre

kvízcity 33 ( #4 ) 2010-05-31 22:10:10
Privát üzenet
BEOWULF

Negyvenedik ének

A hírvivő szól

Hírvivőt szalasztott Wiglaf a várba,
a marti szirt fölé, hol hősök serege
várta naphosszat szomorú szívvel,
hogy mi lesz igaz a kettő közül,
vajon ott vész-e, vagy visszatér-e
a szeretett férfi. Lovas ment a fokra,
egy kicsit hallgatott, s az egybegyűlteknek
mondotta, mi történt, igaz szót szólva:

"A Vihar-nép nemes, nagy jótevője
a harc vetette halálos ágyból
most már nem mozdul a sárkány miatt;
mellette hever halálos ellene,
kurta kard sújtotta; pallossal sehogy se
sikerült sebekkel sérteni a sárkányt,
a kénkövet fúvót: Weohstan fia,
Wiglaf ül Beowulfnál, hős a holt hős fölött,
vigyázza vezérét nagy tisztelettel,
bánattól fáradtan virraszt a fejénél
igaznak s gaznak: Immár háború
zúdul népünkre, mikor megtudják
a frankok s frízek, hogy királyunkat
már elsirattuk. E véres viszályt
a hugok törzsévei Hygelac kezdte,
ki hajóhaddal ment a fríz föld ellen,
s ott rá a hetwarok hadai rontottak,
villámként törtek rá, nagy túlerővel,
s a vértes vitéz ottan esett el,
serege között; korántsem adhatott
kincseket népének. Azóta nem szűnnek
rossz szemmel nézni ránk a merovingok.
A svédektől se várok semmiképp
becsületes békét hisz tudjuk mindnyájan,
hogy Ongentheow hozta a halált
Hrethel-fi Haethcynre a Holló-erdőnél,
mikor a dölyfös, dárdás scylfingek
először támadták meg a mi népünket.
Ohthere agg apja azonmód viszonzá
a súlyos sértést, megölte a királyt,
kiszabadította kedves királynéját,
Ohthere anyját s az Oneláét,
aranyát azonban vissza nem nyerhette;
s hajszolta halálos ellenségeit,
míg nagy nehezen el nem menekültek
a Holló-erdőbe hadvezér nélkül.
ott nagy sereggel ostromba fogta,
bekerítette a sok balsorsút,
reggelig rémíté rettentő szavakkal,
sűrű parancsokkal, hogy pirkadatkor
kardél vagy kötél végez majd vélük,
hogy hollók szaggassák. Hajnal hasadtával
keserves kedvük vidámra fordult:
hallották harsanni Hygelac kürtjét
és trombitáját, tudták, hogy jön a hős,
ki törzse seregét nyomon követte.
Válasz erre

kvízcity 33 ( #3 ) 2010-05-31 22:09:23
Privát üzenet
BEOWULF

Negyvenegyedik ének

A svéd veszedelem

Messzire mutatták a svéd s geat vérnyomok,
a gyilkos roham rémséges tanúi,
hogy hová vitt a vad viszály szítása.
Ongentheow odább állt onnan hadával,
a vén s bús vezér, hogy várába vonuljon,
az idős vitéz, hogy messzibbre menjen;
hallott Hygelac harci hatalmáról,
a büszke bajnokról; nem bízott benne,
hogy harcba szállhat a hajós hősökkel,
vízi vitézekkel, hogy védje vagyonát,
fiait, hitvesét; futott hát földfalak
fedezékébe. A svéd sereget
sebesen hajtották Hygelac hősei,
rontottak előre a békés réteken,
míg Hrethel fiai a falhoz nyomultak.
Ott Ongentheowt, az ősz öreget
kard kényszeríté, hogy szembeszálljon,
s a király egyedül kellett hogy állja
Eofor haragját. Wonred fia Wulf
tombolva sújtott rá, és úgy találta,
hogy vörös vére lövellve áradt
a haja alól. Az agg azonban
mégsem ijedt meg, sőt, menten megadta
még keményebben a kapott kölcsönt
a király, amint feléje fordult.
Nem tudott Wonred friss, fürge fia
a vén vitéznek jól visszavágni,
mert az úgy metszé át a sisakját,
hogy vérbe borulva bukott le lováról;
lezuhant a földre, de nem lett vége,
magához tért megint, bár sebe súlyos volt.
Hygelac vad hőse látta fivérét
a földön fekve, s óriások verte
széles,ó karddal lesújtott a király
pajzsára; a nép pásztora elbukott,
életét érte el a súlyos vas éle.
Sokan siettek kötözni Wulfot,
köréje kerülni a csatatéren,
hogy hamar tudják talpra állítni.

Közben kifosztá egy hős a másikat,
vette le vasvértjét Ongentheowról,
sisakját és súlyos, hüvelyes kardját,
finom fegyverzetét, hadd kapja Hygelac.
Szép szóval meghagyta az embereknek,
hogy ez mind ajándék a nagy királynak;
alig tért haza Hygelac, harcukért
Eofornak s Wulfnak jutalmat juttatott;
volt abban rengeteg arany és drágakő,
font gyűrű százezer, s föld is mindkettőnek;
senki se szidhatta az ajándékozást,
hisz küzdött keményen mindkét hős a hírért;
Eofornak adta egyetlen lányát,
kegyként a hősnek, ékül házának.
Ebból jött a viszály, ellenségeskedés,
gyilkos gyűlölet, melytől ma is tartok,
s ezért jönnek ránk a svédek sereggel,
amint hallják, hogy halott hős királyunk,
ki minden kincsünket s földünket óvta
az acsarkodók sanda seregétől,
bosszút állt sok bátor dán vitéz vesztéért,
majd megjött, s népünket sokszor menté meg
hősi harcokban.

Legjobb lesz sietnünk,
kísérjük népünk nagy, kincsosztó királyát,
jó jutalmazónkat utolsó útjára,
lássuk őt máglyán. A lelt kincs legjava
halomban hamvad el a hőssel együtt,
a szörnyű áron nyert számtalan ékesség,
az átkos ártalom, kiért urunk utóbb
életét áldozta; tűz foga falja fel,
láng nyelve nyalja fel; egy vitéz sem vihet
emléket belőle, egyetlen szép leány
nyakán se szór szikrát aranydísz abból,
sőt, sokan ballagnak ezentúl bánatban,
más népek földjén, aranytól megfosztva,
hiszen a had bölcse többé nem nevet már,
nem vigad, nem mulat. Ragadjuk meg hát
hajnaltól hideg lándzsánkat, s emeljük
mind a magasba, mert már nem hárfa
költi fel a férfit, hanem feketén
suhan a holló a holtakon károgni
a sasnak, hogy s miképp sikerül tora, mit
a csikasztól csíp le tetemeket tépve. "

Így beszélt a bajnok bánatos beszéddel
az igen rossz hírről; igazat mondott
minden szavával; mind talpon termettek,
s búsan ballagtak a Sas-fok alá,
könnyüket csurgatva, a csudát látni.
A homokon lelték a lelkét vesztettet,
kitől oly sok kincset kaptak korábban,
békésen nyugodott. Eljött már Beowulf
végnapja, s Viharföld vitéz királya
csodás halállal vált meg e világtól.
Legelőbb látták meg a szörnyű szerzetet,
szemben a földfokkal, a förtelmes férget,
a tüzes sárkány feküdt a fövényen,
a tarka, szörnyű rém, tűzlángtól szennyesen.

Ötvenlépésnyi hosszan hevert ott,
homokos helyén; szeretett szállni
éjjel az égben, majd megint lejönni
a lakában lebzselni; most halál szögzé le,
nem használhatta már helyét a halomban.
Kupák és kelyhek hevertek körötte,
más díszes edény is, sok drága kard is,
kit rozsda rágott szét, hisz ezer telet is
töltött a föld nedves ölében fekve.
ott volt a régiek roppant nagy öröke,
drágakő s arany, mit varázslat védett,
hogy ama terembe lábát ne tehesse
lehelő lélek; de maga az Isten,
Győzelem Ura, ki megtart minket,
egyszer egy embernek csak megengedheti,
hogy a kincshez jusson, ha jónak látja.
Válasz erre

kvízcity 33 ( #2 ) 2010-05-31 22:07:49
Privát üzenet
BEOWULF

Negyvenkettedik ének

A harc helyén

Lehetett látni, hogy nem jártak jól,
kik a nagy kincset jog nélkül rejtették
a falak alá; a kevés közül
egyet az őr ölt meg; így nyert bűnös
borzalmas bosszút. Csuda az, hogyan
hozza magára egy híres hős is
napjai végét, ha nem ül meg többé
a mézsör mellett nemzetségénél.
Beowulf is így járt, hisz hadat hozott
a sírdomb őrére; maga sem sejtette,
mi miatt válik meg majd a világtól;
a híres királyok, a kincs elrejtői
iszonyú átokkal átkoztak meg bármely
bűnös bajnokot, ki oda behatol,
s fosztogat; főjön a pokol fenekén
kegyetlen kínok közt ítéletnapig.
Beowulf nem aranyat akart, s alkut is
készen volt kötni a kincs őrével

Wiglaf beszélt most, Weohstan fia:

"Gyakran sok ember egyetlen vétkes miatt
szenved száz bút s bajt, mint mi jártunk mostan.
Nem bírtuk rávenni egy bölcs tanáccsal sem
kedves királyunkat, népünk: jó pásztorát,
hogy ne harcoljon a halom őrével,
hisz ő dicső úgyis; hagyja azt heverni,
hol oly soká hevert, lappangjon lakában
a világ végéig. Látjuk most a kincset-
keserves préda ez, vészt hoz és pusztulást,
rossz sors küldte ide a vitéz királyt.
Én jártam odalent, s megnéztem, mi áll ott,
a sírdomb kincsét mind megforgattam,
hisz korántse könnyen kerültem a mélybe,
a kőfalak közé. Így hát két kezemmel
hamar hatalmas terhet kaptam fel
a drága jószágból, s jöttem ki sietve
királyom elé: magánál volt még,
bölcsen beszélt még. Búbánatában
sok mindent mondott, mind üdvözöltetett,
s kért, hogy emeljetek az emlékére
máglyája helyén hatalmas halmot,
nagy hírűt, mint ő volt a vitézek között
az első, s tudták ezt távoli tájakon,
míg vára jólétét élvezte éltében.
Siessünk egy újabb útra, csodálni
ritka ékkövek remek rakását
a sírdomb mélyében; mutatom, merre,
hogy rengeteg gyűrűt lássatok, s aranyat
ragyogó rudakban. Legyen a ravatal
már elkészítve, mire mi megtérünk,
s mire majd visszük a legjobb embert,
urunkat oda, hol hosszan vár majd
és türelemmel Teremtőnk kegyére. "

S Weohstan fia, vad harcok hőse,
úgy utasított sok bátor bajnokot,
ki házat birtokol, harcok vad hőseit,
hogy hozzon messziről fát a máglyára
a dicső vezérnek: "Dúljon a láng füstje
feketén, s falja fel a harcok hercegét,
ki gyakran várta be záporban zúduló
vashegyek viharát, mit íjak idege
pattogva küldött a pajzsok falára,
száguldva szolgáló toll-szárnyú nyilakkal."

Weohstan bölcs fia hamar hívta hát
a hét legjobb hőst a király hadából,
nyolcadiknak meg maga indult meg
a szörny szállására, a sárkány-barlangba
a merészekkel az elöl menők
lángoló fáklyát fogtak feltartva.
Látták a leventék, hogy őr nem lesi
a töméntelen kincset a teremben,
de nem húztak sorsot, hogy ki mit kapjon
a pazar prédából; kevéssé kívánta
bárki is közülük egy-kettő kivinni
a drága, dús kincset; sőt, őrét, a sárkányt
lökték le sietve a szirt széléről,
hogy nyelje el nyomban a tenger árja.
Szekérre rakták a számlálhatatlan
szőtt s vert aranyat, s vitték a vitézek
azt s az ősz bajnokot a Bálna-fokra.
Válasz erre

kvízcity 33 ( #1 ) 2010-05-31 22:06:44
Privát üzenet
BEOWULF


Negyvenharmadik ének

Örök dicsőség



Remek, nagy máglyát raktak ott néki,
a geat vitézek, s aggattak arra
körben sok sisakot, sok pazar pajzsot,
ragyogó páncélt, mint ő rendelte,
középre fektették a dicső királyt,
úgy siratták a hőst, kedves, jó urukat.
Aztán a szirttetőn szítani kezdték
a legnagyobb máglyát; a lángok bömböltek,
s feketén szállt fel a fa füstje felettük;
jajszó szállt szerteszét, a szélvész szelídült,
míg a tűz szétmarta a csontház testet,
s mellét megemészté. Sajgó bánatban
siratták sorsát, királyuk. vesztét;
sirató süvöltött. A sok geat szűz is,
felkötött hajjal folyton csak fújta
fekete félelmét, hogy mi vár rája,

e rémnapokban, mennyire retteg,
hogy gyilkos hadak jönnek gyalázni,

rabságba hurcolni. Füst fedte az eget.
A Vihar-fiak a hegy fokára
széles, hatalmas halmot emeltek,
hogy lássák távolról a tengeren jövők,
és tíz nap teltével fölépítették

nagy hősük. sírját; a máglya hamvát
oly fényes fallal falazták körül,
milyet a fő bölcsek se láttak soha még
Hagytak a hegyen sok gyűrűt és ékszert,
mit mind a sírdombból, a sárkány lakából
emeltek el előbb kapzsi emberek,
a földre bízták, mit bírtak a bajnokok,
ott alszik az arany porondban máig is,
senkinek sem hasznos, mint azelőtt se volt.

Lovas leventék kerülgették a sírt,
jó fegyverforgatók tizenkét fia,

a bajról beszélni, a királyt siratni,
bánattal dalolni, a királyról szólni:
dicsérték jó szívét s jeles hőstetteit;
becsülve beszélték, mint mindig illik is,
hogy szívből szeressük kedves királyunkat,
és szép szavakkal méltón magasztaljuk,
bár válnia kellett vitézi testétől.
A geat nép, agg s ifjú, így siratta
vitéz vezérét, tűzhelyi társát;
vallották,hogy a világon nem termett több olyan király,
egy sem, ki oly szelíd szívű, ki oly kedves a népéhez,
oly nyájas az emberekhez, s a jó hírre jobban vágyna.
Válasz erre


1 2 
FőoldalAdataimKvízKvíz RanglistaÜzenetekIsmerőseimKéptárFórum
E-mail cím:
Jelszó:        
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszavam

Kapcsolat: info@kvizcity33.hu
2008. Kvízcity33.hu. Minden jog fenntartva!
Polgári Kvízjáték oldal